Mahovics Tamást a munkában ismertük meg, így nagy örömet okozott számunkra, hogy létrejött vele egy kötetlen beszélgetés az életéről és a munkásságáról. Folyamatosan azt látjuk, hogy jön, megy, intézkedik, mindig mosolyog és mindenkihez van egy kedves szava. Tamás a vésztői Szabó Pál Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola néptánc szakos tanára, intézményegység-vezetője. Volt már épületgépész és katonaként is szolgálta hazánkat. Az eredetileg gyomaendrődi fiatalember Békésen él feleségével Mahovicsné Ladányi Anitával, és két kisfiával, Tamással és Mártonnal.

Tomi sokat olvas ezoterikus témában. Szíve mélyén érzi, hogy dolga van ezzel, mi pedig biztosak vagyunk abban, hogy jó úton halad az önmegvalósítás felé! Felesége Anita, ezt mondta Tamásról: “Ha még egyszer választanom kellene, akkor még egyszer őt választanám! Szerencsés vagyok, hogy megismerhettem és hogy ő a párom! Úgy gondolom, hogy kiegészítjük egymást – elmosolyodik, majd hozzáteszi – remélem ő is így gondolja.”

Mahovics Márton, Mahovicsné Ladányi Anita, Mahovics Tamás és ifj. Mahovics Tamás

 – Elmondanád, hogy kerültél a népzene, néptánc világába? Mi az, ami vonzott? Mi motivál még most is, hogy ezzel foglalkozol? 

“Szeretem a pásztor dalokat. Azt kell tudni, hogy az én nagyapám ványai, a dédnagyapám kanász volt Dévaványán. Sokat foglalkoztam a Békés megyei magyar táncokkal, előkerültek pásztor dalok és ezek közül az egyik kedvencem, Leégett a csiribiri csárdaA néptánc az úgy kezdődött, hogy 1985-ben voltam első osztályos Gyomaendrődön, és anyukám beíratott engem néptáncra. A Körösmenti Táncegyüttes Utánpótlás néptánc csoportjába kerültem. Ott a nagyon kedves néptáncos tanító nénik elkezdtek tanítani, és ez odáig fajult, hogy harmadikos koromtól már önállóan mentem. Harmadikos koromban eltökéltem, hogy néptánccal szeretnék foglalkozni, és hogy néptánctanár lesznek és profi táncos! Mikor nagyobbak lettünk, Gál László, eleki táncosmester odakerült Gyomára. Gál László hihetetlen jó pedagógus volt! Gyakorlatilag mindenki a varázsába került. Hosszú éveken keresztül dolgoztunk együtt. Felcseperedtünk. A táncegyüttest Weigert László vezette. Beoltódtunk ezzel a hagyományos tánccal. Fiatalok lettünk, kamaszok, fiatal felnőttek. Sodródtunk ebben a néptáncos közösségben. Utólag visszanézve, tényleg nagyon meghatározó az életemben az, hogy ilyen közösségben nőhettem föl, hiszen vannak olyan táncos társaim, akikkel több mint húsz éve együtt táncoltunk a Körösmenti Táncegyüttes csoportjában. Együtt kezdtünk hat-hét éves korunkban, utána amíg meg nem nősültünk, el nem hagytuk a táncegyüttest, addig együtt táncoltunk. Ezek ilyen sokkal több, mint barátság, Nagyon komoly kötelék az emberek között, akik így felnőttek. Én ezt akkor nagyon megszerettem, és minden probléma elől a próbaterembe menekültünk, ha voltak magánjellegű problémáink. Mindig a próbaterembe lehetett kikapcsolódni, és ott minden megoldódott. Együtt voltunk, csak a tánccal foglalkoztunk. Egy idő után – nem nagyon fordult meg fejemben, kacifántos, fiatal korom volt – szakmát szereztem, egy idő után kicsit abban elhelyezkedtem. Később, édesapám halála után leérettségiztem, és azon gondolkodtam mit lehetne, mit kellene csinálnom. Az egyik volt táncos társam alapított egy művészeti iskolát a ‘90-es évek vége felé. Megkérdezte, hogy nem-e szeretnék táncot tanítani?! Nem gondoltam erre soha korábban, és addig-addig mondta nekem, ráálltam, és elkezdtem vele foglalkozni. Gyerekekkel foglalkozni nem volt zökkenőmentes. Én is keresztül estem a kezdő pedagógusnak a betegségein, gyerekbetegségein. Először haverkodtam a gyerekkel, aztán láttam ez nem fog működni. Utána a haverokat nem úgy veszik, mint a pedagógust, de ezt így szépen végig zongoráztuk. Amikor ez nekem megtetszett, felmerült bennem, hogy felvételizni kellene a Táncművészeti főiskolára. Akkoriban levelezőn lehetett négy év alatt táncpedagógusi diplomát szerezni. Engem felvettek állami finanszírozásra, utána ezzel foglalkoztam. Ami engem motivál, motivált, hogy találkoztam olyan helyzetekkel, hogy azt a szeretetet, ami a műfaj iránt bennem van, azt át lehet adni. És aki erre fogékony – természetesen nem mindenki – az át tudta venni ezt a rezgést. Most ebben a pillanatban is vannak olyan táncpedagógusok, és volt növendékeim, akik annyira megszerették, hogy ezzel foglalkoznak azóta is. Igazából ez vált a fő motivációvá, hogy megismerhetik rajtam keresztül ezt a világot és ők is megszerethetik. Láttam, hogy ez egy értékes dolog. Értékes dolog, az, amit a mi őseink sok száz év alatt kikristályosítottak. A hagyományos paraszti kultúrának ez a szegmense, amivel én tudtam foglalkozni.” 

Mahovics Tamás, néptáncpedagógus

– Hogyan kerültél Vésztőre? 

“Ez egy nagyon érdekes történet. Többször is voltam már Vésztőn. Először a 2000-es évek közepe táján, amikor megismerkedtem a feleségemmel. Ő Vésztőn kapott állást egy művészeti iskolában. Mivel én Békéscsabán dolgoztam akkoriban, nekem teljesen mindegy volt, hogy most Gyomáról ingázok vagy Vésztőről. A nagymamán meghalt, akivel együtt éltem és úgy döntöttünk, hogy odaköltözünk Vésztőre. Jó pár évig ott is laktunk. Kisebb-nagyobb vállalkozásokba kezdtünk, például a Fehér holló kocsmának voltam a tulajdonosa és azt üzemeltettük. Tehát ilyen érdekes dolgokat csináltunk. Nagyon sok tapasztalatot szereztünk, mindig be volt téve a sarokba egy kanna meg egy gitár. Szerencsére a cigányok sokszor bejártak oda muzsikálni. Nagyon sokat tanultam tőlük zenélni meg énekelni meg mindenféle életérzést, amit ott tudtak nekem adni, amiről addig fogalmam sem volt! Ez volt az első, utána idekerültünk Békésre. Tomi még Vésztőn született, de átköltöztünk utána. Eltelt jó néhány év, és volt egy gerincproblémám. Annak kapcsán úgy döntöttem, hogy ezt a főállású tánctanítást befejezem. Amikor elengedtem a főállású tánctanító munkámat, ami itt volt helyben, Békésen, azzal majdnem egy időben felszabadult Vésztőn a Művészeti Iskolának a vezető állása. Szóltak nekem, hogy esetleg lenne-e kedvem ezt a munkát elvállalni, és gyakorlatilag elvállaltam. Azóta, most már a harmadik tanév óta Vésztőn dolgozom és csinálom a dolgomat.” 

– A feleséged a Belencéresek tánckar vezetője, a kisfiad pedig a táncosa az együttesnek. Miként tudjátok a privát életeteket és a próbákat, munkátokat összeegyeztetni? Milyen egy napi program? 

“Nem vagyunk azok az unatkozós fajták. Gyakorlatilag reggel felkelünk, a gyerekeket elindítjuk. A Márton fiam megy az óvodába, Mahovics Tomi meg évek óta egyedül jár az iskolába. Elkészülünk, elindulunk, tehát én mióta Vésztőn dolgozom, azóta kicsit kényelmesebb, mert elvileg nyolctól négyig van a munkaidő és négy óra után eltudok jönni, eltudom hozni a gyerekeket az iskolából, óvodából. A feleségem Anita, pedig délután dolgozik. Dél körül kezd el dolgozni, és általában hatkor, rosszabb esetben nyolc órakor fejezi be a munkáját és utána jön haza. Addigra mire hazaér, a gyerekeket megfürdetem, megetetem, lefektetem. Megvannak ezek a kis szertartás szerű dolgok, amikről mindenki gondoskodik és utána szépen alszunk. Folyamatosan van feladat. Van mindig mit csinálni. A feleségem a Belencéresek utánpótlás csoportjainak a tánckar vezetője. Én az együttesnél a háttérben tevékenykedek. Szervezem a feladatokat, a tánckarvezető munkatársaim nagyon sokat segítenek a munkám elvégzésében. Műsorokat vállalok fel, viseleteket vásárolunk, utazásokat szervezünk, hasonló dolgok és mindenki csinálja a saját dolgát.” 

– Mit csinálsz szívesen a szabadidődben? 

“A szabadidő az ilyen hullámos. Van, amikor van némi kis szabadidő, van, amikor meg nincsen. Van mindenkinek saját naptárja. Leszoktunk ülni a feleségemmel és naptárazni, hogy mikor milyen feladatok vannak. Ez a tevékenység inkább egy életforma. Mi ezt szeretjük csinálni és nem annyira munkának fogjuk fel, hanem hogy ez a dolgunk. Ez szolgálatszerű, és tudjuk azt, hogy ezt kell csináljuk. Ezen zizeg az agyunk reggeltől-estig, ezeken a dolgokon. A gyerekek beleszülettek ebbe, nekik nincsen ezzel probléma, hogy egy hétig bőröndbe vagyunk és akkor megyünk valahova. Egy tánctáborba vagy éppen most próbaterembe töltik a délutánt, mert dolgozunk. Szabadidőben szeretek motorozni és a feleségemet elszoktam vinni magammal. Elutazunk, mászunk egy pár hegyet, meg állatkertet nézünk, amit a gyerekek is szeretnek. Elszoktunk menni Nagykállóba – a feleségem szülei Nagykállóban laknak – és az én anyukám és az ő párja Gyomaendrődön, így elmegyünk nagymama látogatóba. Szabadidőnkben, amivel foglalkozunk és nagyon fontos, az az olvasás. Nagyon sokat olvasunk. Márton még nem, de már ő is tanulja a betűket. Tomi is nagyon fiatalon, 4 és fél éves korában elkezdett olvasni.  Gyakorlatilag, hogy harmadik éve nincs tévénk, nem nézünk tévét, így jobban tudunk egymásra koncentrálni. Nem vonja el a figyelmünket a médiából ránk áramló tartalmak.” 

– Miket olvasol szívesen? 

“Kedvenc szerzőm, Szepes Mária. Ezoterikus vonallal kezdtem el foglalkozni pár éve, de Müller Pétert is olvasunk. Elisabeth Haich, gyakorlatilag, ami ebbe belefér. Sok előadást hallgatunk, ami az interneten megtalálhatóak. Balogh Bélát vagy Daubner Bélát, akik tudnak nekünk abban segíteni, hogy hogyan tudunk fejlődni. Egyébként most már az is pár éve meggyőződésemmé vált, hogy lehet azzal erőlködni, hogy megpróbálunk mi más embereket megváltoztatni, más emberekkel valamit csinálni, hogy ők más milyenek legyenek, de igazából erre nincs lehetőségünk. A legfontosabb az, hogy saját magunkat tegyük rendbe. Saját magunkkal van csak dolgunk – nagyon sok mester ezt elmondja – és ha saját magunkba rendet tudunk csinálni, akkor az a rend, ami bennünk megszületik, az átsugárzik a környezetünkre. Mi a feleségemmel ezen dolgozunk és azon, hogy nem foglalkozunk azzal, amire mi nagyon nem tudunk hatással lenni, azokkal kevésbé foglalkozunk. Mi inkább a mikrokörnyezetünkre koncentrálunk. Kicsiben a családra, aztán nagyobbra a táncegyüttesre, kicsit nagyobb akkor a munkahely, ezek azok, amikre mi hatással tudunk lenni.” 

– Miként szoktatok készülni egy versenyre? Hetente hányszor gyakoroltok? 

“Sokféle verseny van. Igazából én nem annyira vagyok verseny párti. Előfordul az, hogy vannak szólisták, akiket felkészítünk versenyekre. Ezek a szakmai megmérettetések is nagyon fontosak egy közösség életében, hogy nyilván legyenek célok, ami felé tartunk. A Belencéres Néptáncegyüttes felnőtt együttesének hetente kétszer van próbája, szerdán és pénteken este 6-9-ig. Itt ez egy komoly fizikai tréninggel jár együtt, ami a táncosok állóképességéhez szükséges, hogy bírják a színpadi munkát. Hiszen azokat a táncanyagokat, amiket megtanulunk, azokat általában színpadra állítjuk és van, hogy órás műsorokat vagy ennél hosszabb műsorokat végig kell táncolni, ami fizikailag megterhelő. Sportoló szintű felkészítések zajlanak. Szólistákkal külön kell edzeni, felkészülni. A lényeg, hogy újabb táncanyagokat ismerjünk meg.” 

– Melyik az a tánc, amely leginkább kihívást jelentett számodra? 

“Mindegyik tánc, amivel elkezdünk foglalkozni az egy nagyon komoly kihívás. Ez azért van, mert mindegyiknek megvan a maga sajátossága, ami miatt nehéz megközelíteni. Olyan sok anyag van, hogy több száz éven keresztül tanulhatnánk az anyagokat. Nyilván mindenki specializálódik valamire. Amivel én sokat foglalkoztam és amivel én úgy gondolom, hogy valamennyit sikerült belőle elsajátítani a Gál Laci kapcsán, aki eleki volt, eleki és kétegyházi román táncok voltak, amiket mi kisgyerek korunk óta kezdve tanultunk. Ezeket nagyon megszerettük. A későbbi kutatások kapcsán a Békés megyei magyar táncok, amelyekről nagyon sokáig azt se tudtuk, hogy léteznek. Fiatal táncos koromban fogalmam nem volt, hogy Szeghalmon, Vésztőn, Dévaványán filmezések zajlottak. Ezt tartom nagyon fontosnak a tánc kapcsán. Nem feltétlenül a technikai kihívásokat, hanem azt, hogy hogyan tudjuk a táncot beilleszteni a mostani világba úgy, hogy használtató legyen! Ne csak úgy legyen használható, hogy az egyik oldalon valaki ül és nézi, a másikon van valaki, aki csinálja, hanem a táncokat tanítjuk vissza a táncos alkalmakon. Ezeket a táncokat a mai fiatalemberek alkalmazzák akár párkeresés céljából! A hagyományban nagyon fontos volt, hogy egy férfi milyen táncos, mert úgy mérték az embert, hogy milyen dolgos, jó szerető és sok mindenben jó.  

Genfi tanítványok

– 2017-ben néptánckurzust vezettél Genfben, egy Waldorf mintájú iskolában. Mesélnél nekünk erről? Milyen típusú iskolát jelent a Waldorf?  

“A Nagykállói Téka Táborba hosszú évek óta járok tanítani, most már tizenhárom éve a feleséggel és ott volt egy nagyon kedves hölgy, Kati. Katiról azt tudtuk, hogy ő Genfben él, és néha a családjával elszoktak jönni. A férje angol, ő magyar. Egyszer felmerült, hogy mivel waldorf iskolába járnak az ő gyerekei – az egy alternatív oktatási forma, ami ettől érdekes – megkérdezte, nem-e lenne kedvünk elmenni hozzájuk, mert minden évben a hetedikeseknél az a szokás, hogy hoznak Közép-Kelet-Európából valamilyen folklórral foglalkozó szakembereket, és ezek a szakemberek ott tanítanak egy hétig. Mi igent mondtuk és a Suttyomba zenekarral elmentünk és zseniális volt az-az idő, amit ott eltöltöttünk. Az egyéni bánásmód, hogy a tanulóknak az egyéni képességeit figyelembe véve folyik az oktatás, nagyon érdekes módszerekkel, nagyon közvetlen kommunikációval, nagyon érdekes volt. Egyébként ott Genfben tanítottunk zenét és táncot francia anyanyelvű gyerekeknek. Kalocsai táncokat tanítottunk a fiatalembereknek, akiknek nagyon érdekes volt, hogy összekapaszkodva kell táncolni. Erről néhány film is készült, hogy hogyan dolgoztunk ott ezekkel a fiatalemberekkel.” 

Ifj. Mahovics Tamás

– Okkal lehetsz büszke a kisfiadra, ifjabb Tamásra, mert a Magyar Állami Operaház és a Magyar Nemzeti Balett Intézettel közösen vett részt vendégtáncosként a new yorki turnén, ahova elkísérted. Milyen volt New Yorkban? Mit érzel, mikor látod az ifjabb Mahovics urat táncolni?  Gondolom, meghatódsz és büszke vagy ilyenkor rá. 

“Az első szülött fiam, ifjabb Mahovics Tamásnál, nagyon fiatalon megmutatkozott, hogy ő táncos. Nem nagyon tudott még felállni. Ülni tudott meg mászni, de már csapásolt. Ez annak is köszönhető, hogy hat hetes korában, egy babahordozóban bekerült a próbaterembe, és a próbaterembe leste a táncosokat. Nézte, hogy hogyan táncolnak a nagyok. Gyakorlatilag azt vettük észre, amikor megtanult járni, hogy nagyon komoly stílusérzéke van. Meglehetett különböztetni, hogy milyen táncot táncol. Amikor megtanult beszélni, ő is tudta, hogy mit csinál, milyen viseletet visel, beöltözött olyan ruhákba, amibe a táncosok és elkezdett táncolni! Két és fél éves korában volt neki az első fellépése. Ahogy telt-múlt az idő, ő egyre ügyesebb táncos lett, és ahol tudta, megmutatta magát. Egy szép napon csörgött a telefon, mikor megtudtuk, hogy lesz a Fölszállott a páva. Hívott engem Busai Norbi, egy nagyon kedves kollégánk, hogy neki is van egy nagyon ügyes kislánya, és nem-e tudnánk összehozni a két gyereket, mert elég ügyes táncosok mindketten csecsemőkoruk óta táncolnak. Szerencsére sikerült összehozni. A Fölszállott a pávás élmény elindult 2015-ben a Busai Bori és a Mahovics Tomi páros. Nehéz volt összeegyeztetni, mert ők Jászberényben élnek, mi meg Békésen. A legjobb szólista páros különdíját kapták a Fölszállott a pávában. Ezt követték különféle felkérések. Ott az egyik táncos mester, Farkas Zoltán Batyunak hívják. Ő a Magyar Állami Operaházban, a Magyar Nemzeti Balettban szokott dolgozni, koreográfiákat készíteni, ami olyan koreográfia, ami nem balett alapú, hanem néptánc alapú. Mivel ismerte Tomit a pávából, ezért amikor készítette a Magyar Nemzeti Balettnak a Kodály Háry János Intermezzo koreográfiáját, akkor kellett neki egy kis méretű huszár káplár, és Tomira gondolt. Fölvették a koreográfiát, Tomi megtanulta, bementünk a balettba, eltáncolta, megcsinálta és azt mondták, el kellene mennünk egy műsort megcsinálni ezzel kapcsolatban. 2016. október 24-én volt a műsor New Yorkban az ENSZ székházban. Ez volt az első, utána Tomi párszor a Magyar Állami Operaházban is színpadra állt, majd tavaly újra New Yorkban. Tehát ez már a második volt, közben voltunk egy Észtországi Opera Fesztiválon. Amellett, hogy ez egy nagyon-nagy élmény, hiszen utazunk, repülünk és mindenféle dolgokat csinálunk, ez egy nagyon jó minőségi idő, amit mi együtt tudunk tölteni, mint apa-fia. A kisebbik, Mahovics Márton is már kacsingat a tánc irányába, úgyhogy valószínűleg ő is ezt az irányt fogja képviselni.” 

– Mit szeretnél elérni? Mi a hitvallásod, ha  össze kellene foglalni, és mindazt a sok mindent, ami veled együtt jár? 

“Szeretném azt, hogy minél többen elfogadják azt, hogy ez valóban értékes dolog. Minél több embernek nyíljon fel a szeme azzal kapcsolatban, hogy az, amit sok száz éven keresztül kikristályosítottak az elődjeink, azt ne engedjük el magunktól, és ha lehet, akkor alkalmazzuk ezeket a tudásokat. A célom, hogy minél több emberrel megismertessem és megszerettessem a hagyományos népi kultúrának ezt a szegmensét, a néptáncot és a népzenét.” 

– Kevesen tudják rólad, hogy 2012. augusztus 20-án állami kitüntetésben részesültél, mint a “Népművészet Ifjú Mestere. Beszélnél nekünk erről a díjról? 

“Az egy nagyon fontos dolog volt az akkori életemben, most már azért hét év eltelt. A Népművészet Ifjú Mestere díj az úgy működik, hogy minden évben az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályázatot ír ki kiírja viszonylag fiatal embereknek. 14-35 éves korig lehet beadni ezeket a pályázatokat és olyan fiatalembereket keresnek, akik valamilyen népművészeti irányzatban olyan dolgot tesznek le az asztalra, ami addig nem volt. Vagy egy kutatás, vagy olyan dolgot tudnak – kézművesek, népzenészek, néptáncosok – többféle irányból érkeznek a pályázatok. Én a 2009-es évtől kezdve elkezdtem kutatni a Békés megyei magyar táncokat. Halottam róla, mintha Dévaványán forgattak volna egyszer filmet, és elmentem a dévaványai Bereczki Imre Helytörténeti Gyűjteménybe, és ott a Bereczki Imre tanár úr olyan anyagokat írt le, és olyan kutatókkal volt levelezése, amiből kiderült az, hogy Békés megyében nagyon sok filmanyagot készítettek. Ezzel kezdtem el foglalkozni, mindazonáltal, hogy nekem dévaványai gyökereim vannak. Az apai nagyapám dévaványai volt, Mahovics Jánosnak hívták és ez engem nagyon inspirált, hogy hú, de jó lenne valamelyik ősömről találni valami filmet, ahol ők táncolnak! Kiderült, hogy dédnagyapám elég mulatós ember volt és nagyapám is. Nem találtam róluk filmet, viszont elkezdtem bejárni a múzeumba, és minden, amit ott találtam leírást, filmet, hanganyagot, azokat elkezdtem összegyűjtögetni. Később ebből összeállt egy nagyobb tanulmány, és úgy döntöttem, hogy beadom a pályázatot. Behívtak és meg kellett mutatni, hogy hogy tudom azt a táncot, amit leírtam, illetve két másik tájegységnek a táncát be kellett mutatni. Ez nem feltétlenül azért fontos, hogy az ember az egóját tudja rendezgetni, hanem ez egy eszköz arra, hogy nyíljanak az ajtók, a kapuk ahhoz, hogy tudjuk népszerűsíteni a Békés megyei magyar anyagot. Megjelent néhány szakanyag a Folk magazinban, amely a néptáncosoknak a szakmai lapja, illetve még egy-két kiadványban.”

Mahovics Tamás tanulmánya

Ez a beszélgetés sok új tanulsággal szolgált, de a következő gondolatmenet maradt meg bennem. Mit tudtak átadni azok az egykori bölcs tanítok, akik szeretetükkel és törődésükkel, de generációkat neveltek a néptánc szeretetére és átadására? Mi lehet a további cél még, ami motiválja Tamást és gyönyörű kis családját az előrehaladás útján? Valamint azt is láttam náluk, hogy a szeretet erejével és az egymásra való odafigyeléssel mennyivel sikeresebbek és empatikusabbak társaiknál a gyerekeik és a szülők, Anita és Tomi sikeres önmegvalósítást ért el!  Azt gondolom, van mit tanulnunk tőlük!

További képeket az alábbi linken találnak!

*A teljes interjút megtekinthetik majd a Körös-Sárrét Televízió csatornáján!

Összeállította: Lingurár Tímea